A hetven éve megoldásért kiáltó Clark Ádám téri sarokfoghíj talán a mai budapesti építészet egyik legvitatottab eleme. Hosszas előzmények után a problémára végül Anthony Gall adott választ a Clark Hotel épületével, ami így óhatatlanul is a városszövet részévé vált, tetszik vagy sem. Bojár Iván András írása. 



Megnyílt a Clark Hotel, a mai budapesti építészet szélsőséges állásfoglalásokat kiváltó jelensége. A tervező, Anthony Gall friss Ybl-díjas, talán nemcsak ezért az épületért, de életműve más érdemdús munkái, nagyszerű Kós Károly monográfiája miatt nyert most méltán elismerést. A hetven éve tátongó Clark Ádám téri sarokfoghíj megszűnt, nem kell nézni többé a szomszéd ház, a Hunyadi János út 1. számú ház lichthofjának eddig Lánchídra panorámás WC- és spájzabalakait, sem a holt tűzfalakat. Az új ház elkezdte életét. Keresi helyét, megfelelő viselkedését a városszövetben. A város immunrendszere azonban mintha még nem döntött volna, kilökje vagy magába fogadja a jövevényt.

 



Évtizedek során hasonló ugyanilyen vitákkal találkoztam: a budavári Hilton Hotel, a pesti szállodasor Finta József tervezte tömegei, a Bankcenter, a Kálvin tér üvegházai, a Vörösmarty tér üvegpalotája, és még sorolhatnánk jónéhány félmúltunkban született épületet, amelyek markánsan alakították át Budapest arculatát. A laikus, árnyalt szakmai mérlegelésre természetesen nem felkészült közönség sok épület esetében volt kezdetben nagyon elutasító. Tetszik - nem tetszik. Nagyjából ezen az alapon döntött a házak megítéléséről. Rendszerint lesújtóan. Aztán született egy új nemzedék, amely kész tényként kapta a korábban nagy vitákat generáló házakat, melyek aztán beépültek a város köztudatába. Ám az elsődleges megközelítésbe sokféle egyéb meggyőződés, ízlés szempont, sőt azokon túl, életstratégiai pozíció féltése vagy bátorítása is beleszorul. A modernitás értékeit homlokzataikon kiáltványszerűen képviselő acél-üveg technológiájú házak elutasítása vagy elfogadása. Alkalmasint elfogadása New York, Berlin, London vagy Bécs mai építészetében, de indulatos elutasítása Budapest kapcsán. A “régi szép” hamis beidegződés kritikátlan érvényesülése, amiből persze rendszerint az következik, hogy “minden, ami új az ronda is”. A gyerekkortól megszokott és most radikálisan átalakuló városi látvány veszteségélménye, ami bekorlátozza, előjelekkel terheli a kapott építészeti megoldás tárgyilagos értékelését. Az ún. szakma is ugyanilyen építészeten kívüli élmények, érzelmi pozíciók felől közelít elsődlegesen, akárcsak a laikusok. Az építész is ember, ezt sose feledjük - nosztalgiákkal, ellenszenvekkel és vágyképekkel. A szakmai érvek csak ezeket az ösztönös reakciókat írhatják vagy nem írhatják fölül.



Érdekes volt laikusok és szakmabeliek indulatos vitáit nyomon követni a közösségi médiában, ahol az elutasító és az elfogadó tábor képviselő is egyaránt szerepeltek. Többen voltak az elutasítók és csak nagyon kevesen a Clark Hotel építészetét pozitívan értékelők között. Én az utóbbiak közé tartozom.

Szerintem ez a ház rendkívül intelligensen és empátiával formálódott a szélsőséges feltételek ellenére. A Clark Hotel alaprajzának alapterülete mindössze 670 m², egy kiadósabb villa mérete. Ez a csöppnyi telek, a lehető legérzékenyebb városképi helyzetben három bérháznyi homlokzatfelülettel, némileg agresszív kihasasodó íves fronttal áll be a Lánchíd és az Alagút látványába. Az alaprajz a hotel megtérülési lehetőségeinek is korlátokat állít: a szobák kiosztását és belső kialakítását ezt figyelembe véve kellett megoldani, üzletileg hatékonyan, mégis a lehető legmértéktartóbban. Anthony Gall ezeket az ellentmondó követelményeket összebékítette, ami nagy teljesítmény.



Épülete viselkedését a meglévő építészeti környezetben afféle modern klasszicista szellemben, ha jól értesültem, tudatosan Frank O. Gehry berlini, Pariser platzi DZ Banképületének karteziánus szigorát alapul véve szabta meg. Gall is markáns függőleges és vízszintes hangsúlyok alkotta rácsszerű megastruktúrát hozott létre, amelyet az erőteljes fény-árnyék hatásokkal játszó részletek, a váltakozó mélységű nyílások a Fő utca irányából az Alagút felé észrevétlenül sodródó dinamikával, élettel telítenek meg.



A belsőépítészeti munka Bara Ákos nevéhez fűződik. Az oroszlánfejes kapu - játékos applikáció. Mérete miatt elsőre érthetetlenül támaszt konkurenciát a híd kisebb léptékű kőoroszlánjainak. Aztán az épületen belül már érthetővé válik ez is: a Lánchíd metafora, mint a ház története, létoka, végigvonul a belső tereken, szobákon. Minden a lokációról beszél. Még a szinte teljesen sötét, minden felületén feketével burkolt folyosók is, ahol csak a fénylő szobaszámok és a bokamagasságú súrlólámpák segítenek a tájékozódásban.



Ennek dramaturgiai oka van. Hiszen amikor e sötétségből a szobákba lépünk, a Lánchíd, a dunai panoráma szinte betörő látványa taglóz le. A kaputól induló, a recepción, lobbyn át a liften és folyosón végigjárt szabdalt térsor, mint történet ennél az élménynél ér véget: az építészeti tervezés ezt a hatást építette fel, ezt a célt kívánta elérni. Amikor az utcán állva, hunyorogva méricskéljük az Alagút száját és ezt a házat, még ha a legfontosabb, mégis csak az egyetlen szempontját tudjuk értékelni az építészeti teljesítménynek.



  Ha a Clark Hotel tervezése mindenekelőtt városépítészeti problémafelvetés formájában kezdődött volna, akkor az íves épület eleve lehetetlen helyzetére megelőző módon tudtunk volna megoldást kínálni. Nem történt meg, s ezért kényszerült a tervező egy majdnem lehetetlen küldetést végrehajtani. Ha utólagosan lehet ilyen felvetéssel élni, még most is, a slendrián módon kialakult városszerkezeti körülmények közé, megépíttetném a Clark Hotel hasonló íves homlokzatú ellenpólusát a tér túloldalára. Egy ilyen megoldás visszamenőlegesen adna értelmező kontextust a hotelnek, állítaná helyre az egykor egyértelmű városszerkezeti tengelyt, valamint helyezné ismét a látványhierarchia középpontjába az Alagutat.

Bojár Iván András