Merev horizontalitás és szigorú szerkesztésmód jellemzi a Tóth Project új óbudai villáját. Az iroda talán a legkonzekvensebb építészeti programot valósítja meg a hazai építészeti közegben, Tóth László, Papp László, Schalling Frigyes és Schmidt Péter vezető tervezőknek pedig sikerült a tőlük megszokott minőségben és stílusban a környezetére némi kritikával tekintő, ugyanakkor iránymutató épületet alkotnia. 



Óbuda hegyvidékének képéhez mindig egyfajta befejezetlenség-érzés társul. A kanyargós utcákat a ’90-és években kezdte el benépesíteni a városból kiszakadni vágyó réteg, ez az újonnan való betelepülés pedig sajátos építészeti rendetlenséget teremtett a területen – különösen az ezredforduló környékén épült házak mutatnak nagyon vegyes képet. Egy ilyen szedett-vedett közegbe felelős építész nehezen tervez a környezetébe illeszkedő házat; nem csoda, hogy a Tóth Project munkatársai is kihasználták a saroktelek viszonylagos elszigeteltségét  és az itt álló tornyos vagy épp ívelt manzárdtetős épületek közé egy a klasszikus modernizmus szigorú rendjébe illeszkedő épületet emeltek.



Nem idegen ez a megformáltság az építészirodától, hisz’ talán ők tervezik a legkönnyebben azonosítható épületeket a kortárs építészeti szcénában, alapformáik rendezett egyszerűsége minden környezetbe jól adaptálható, most épült alkotásuk azonban némi programadó felhanggal túl is mutat az alapelemek játékán: egyfajta éles elkülönülési igényt, szembenállást tükröz. A panoráma és az elvonulásra teret adó kert létrejötte mellett talán ezzel magyarázható az épület utcafronttól való határozott elfordulása is.



Az erősen lejtő saroktelket ötletesen két irányból közelíthetjük meg: a gyalogos és az autók számára kialakított bejáratot külön utcafrontra helyezték, ezzel sikerült a földmunkák csökkentése mellett a háromszintes ház emeleteit használati értékük szerinti optimális irányból megnyitni. Bejárati homlokzatának formai játéka a korai modernizmus útkereséséhez, elsősorban Molnár Farkas szűk ablaknyílásokkal tagolt homlokzataihoz áll közel, a keresztutca felé forduló traktusát pedig homogén egészként kezelt tűzfal zárja, amelynek fehér felületét a szürkére vakolt, ehhez illeszkedő szélfogó mozgatja meg.



E Janus-arcú ház értékeit bár sejteti már a gyalogos bejárat felőli, szokás szerint kiváló arányú, rejtett eresszel ellátott bal oldali épületrész tiszta felülete, amelyet keskeny nyílászárói a bejárattal szemközti nézőpontból az aranymetszés szerint tagolnak, ezzel pedig egységbe vonják a jobb oldal e tömbhöz evidensen kapcsolódó, a visszahúzott épületrészt félbe osztó, ezáltal osztópárkányként is működő teraszt, amelynek a földszinti épületrész sötétszürke színe is hangsúlyt ad.



Merőben más képet fest a város felé forduló belső főhomlokzat, amelynek a bejárati rész és a szélfogó közé szorított, elsődleges nézetéből mégis meglepően nyitott képéhez az azonos magasságú osztó- és koronázópárkány adja az erős horizontalitást – e merevséget lágyítja az épületet övező zöld, sőt még a medence kékje is. Az épület hármas osztatú képe a ’60-as évek kiforrott modernizmusának felelevenítője; és bár a múlt iránti tisztelet elsődleges értelmezési réteget ad, nem puszta mimesis ez: a hatalmas üvegfelülettel megnyitott és a környezetet is a látványba komponáló egység érezhetően kortárs alkotás.



Az üvegfelületek aránya e nézetből drasztikusan megváltozik a bejárati homlokzathoz képest. Az egyszerű, vakolt falak megmaradtak, így teremtve kapcsolatot azutcafronti homlokzattal, a hatalmas üvegablakok és ajtók pedig bár megtartják az osztópárkányt vizuális csomópontként, egyértelmű a súlypont áthelyezése. A fő szint adja az alapvonalat a lejtős telken elhelyezett épületnek, amelyhez a medence felőli oldalon, a teraszba metsző falba épített, nyílt tűzhelyet rejtettek. Ez a külső nappali a terasz födémének megbontása által kap természetes megvilágítást, a fal pedig segít az járókelők számára láthatatlanná tenni a külső, közös teret. Ez az árnyékoló rímel a szélfogó szürke tónusára, együtt pedig enyhe technicizmus felé tolják el az épület képét. Az üvegablakok lekövetik a fogazott alaprajzot, ami segíti összemosni a terasz és a nappali-étkező reális méretű tereit. Az öt hálószobás, kétszintes ház két alapirányból, keletről és délről kap közvetlen bevilágítást, amire rásegít a fogazott alapforma is. A második nappaliként működő teraszt az ablakok által létrehozott transzparencia emeli a közös terek szerves részévé; a medencével pedig az áttört, két ponton, összesen négy oszloppal megtámasztott, hatalmas fesztávú árnyékoló teremt vizuális kapcsolatot. A belsőt L alakban körbe ölelő terasz nappali felőli oldalára ezen felül elfért még egy csöndesebb, a panorámára hangolt társalgó is.



Míg a földszint mondhatni tobzódik a nemes anyagokban, emeletén az előkelőség helyett a racionalizmus került előtérbe. A már-már szállodákra emlékeztető logikus, centrális alaprajzi megformáltság fókuszpontja a közlekedő, eköré szerveződik minden helyiség, de ide vezet a nagyméretű üveglapokkal határolt, rideg lépcső is, ahonnan három ajtó egy-egy saját fürdővel ellátott hálószobához, az utolsó pedig egy átmeneti téren keresztül a hatalmas gardróbszobához vezet. Az apartman-jelleget erősíti, hogy mindhárom szoba saját terasszal rendelkezik, amelyek némileg elkülönülnek egymástól – használati értékük azonban vitán felüli.



Óbudának nagy szüksége van olyan épületekre, amelyek irányt mutathatnak mindazoknak, akik a környéken szeretnének építkezni, a Tóth Project pedig olyan, klasszikus értékrend szerinti kortárs villát alkotott, amelynek kialakítása racionalizmust, összképe mégis nagyvonalúságot tükröz – az arányrendszerek és a tiszta formák iránti alázat ugyanis mindig harmonikus végeredményre vezet –, e ház pedig megeshet, hogy máris a környék új építészeti kultúrájának hírnöke.

Móré Levente